Csak csendben sétáltunk ma délelött egymás mellett a tengerparton. Némán, hiszen szavak nélkül tudom, hogy mire gondolsz és melyik mondatomra mi lenne a válaszod.

Mert mindenki tart valamerre, ahogy mi is már évek óta. Szóval csak sétáltunk egymás mellett, mert már nagyon régen történt ilyen. Régen álltunk meg mindketten ebben a rohanó világban, szakadtunk ki a körforgásból és szántunk egymásra időt.

Nem, nem olyan gyorsan megbeszéljük amit kell, vagy egy hívás, vagy egy gyors ebéd valahol a városban. Én rendes időről beszélek, olyan közösen eltöltött időről, amikor csöröghet a telefonunk, mert ott hagytuk a szállodában.

Mert mindketten tudjuk. 

Igen, mindketten tudjuk, hogy hiába adnánk az összes időnket a másiknak, az sem lenne elég arra, hogy mindent megbeszéljünk egymással és, hogy megtanítsunk a másiknak mindent, ami szerintünk fontos, hogyha nem vagyunk együtt a hétköznapokban.

Szóval csak sétálgattunk, amikor megláttam egy kagylót a tengerben. 

Ő továbbment, de én lehajoltam kivettem a kagylót és megmutattam neki, mire azt mondta:

Dobd vissza, az csak egy törött kagyló.

Tudod mindig Te tanítottál engem minden fontos dologra, de most én szeretnék valamit mutatni Neked.- válaszoltam.

Ez a baj az emberekkel, hogy nem szánnak időt és kellő figyelmet az őket körülvevő emberekre és dolgokra. 

Nézd meg ezt a kagylót, milyen gyönyörű színei és mintázata van. Látod? - kérdeztem tőle mosolyogva.

Nézte egy darabig a kagylót és azt mondta, igazad van és igyekszem így nézni a világot. - nézett rám és csak mosolygott.

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mert bár mindig közel voltunk, de ott közelebb voltunk egymáshoz valamiért. 

Pedig csak egy törött kagylót találtunk egy séta közben, a világ legszebb és számomra fontossá vált kagylóját... - gondoltam magamban és sétáltam tovább drága édesanyámmal.

Köszönöm, hogy vagy nekem és mersz bátran szembenézni a világgal.

Maradj mindig ilyen pozitiv és vidám!