Mi jár a fejedben? - kérdezte a lány.

A feledés, és bár tudom, hogy gyerekes meg minden, de mindig is hős akartam lenni, véghezvinni valami nagy dolgot, amit aztán az újságok megírnak.. meg kiemelkedőnek kellett volna lennem. - válaszolta a fiú.

Hiszen az vagy! - mondta a lány.

De érted... - reagált a fiú.

Értem, de nem értek vele egyet. - mondta szomorúan a lány és így folytattta:

Ez a mániád, hogy nyomot akarsz hagyni.

Nekem igenis különleges vagy. 

Neked az nem elég?

Azt hiszed, csak akkor van értelme az életnek, ha ország- világ az emlékezetébe vés és mindenki szeret Téged?

De képzeld, ennyi az élet, ezt kell beosztanod. Vagyok Neked én, a családod, ez az életed.

Ha ez Neked nem elég, az nagyon nagy kár, de ez is több a semminél.

Mert én szeretlek és megörzöm az emléked. - küszködött könnyeivel a lány.

Ne haragudj, igazad van. - hangzott a válasz.

Bárcsak megelégednél ennyivel. - fejezte be a gondolatát a lány.

A fiú finoman megfogta a lány arcát, mélyen a szemébe nézett és azt mondta:

Az élet szép....

Részlet: "The fault in our stars"

Miért hiányzik ennyire, ha én már nem is érdeklem Őt? - állított meg ma reggel az utcán egy gyönyörű "idegen" nő, aki mint később kiderült, olvasta az összes írásom és ma jött el a pillanat, hogy nekem szegezze a világ összes pasijának szánt kérdését.

Pedig annyira szerettük egymást és az első pillanatban tudtuk, hogy ez mindkettőnk számára a régóta várt, mindent elsöprő szerelem.- folytatta már a könnyeit nyelve.

Elmesélte, hogyan találkoztak egy évvel ezelött, azon a bizonyos estén, ahova egyikük sem akart elmenni, de a barátok elrángatták őket, elmondta, hogy hogyan keveredtek egymás mellé a sok százas tömegben egyazon időben és hogyan érte őket a napfelkelte egy véletlenül nyitva hagyott társasház tetején.

Minden adva volt egy gyönyörű kezdethez, mindkét félnek megvolt az önállóan felépített élete, de akkor mi vezetett idáig, hogy ez a tudatos, jól szituált, fiatal és gyönyörű nő megszólítson egy idegent és választ várjon tőle ezen a nyári reggelen?

Régebben már írtam Nektek, hogy a legnagyobb kockázat a másik kezébe adni a szívünket. Ezzel kaphatjuk a legtöbbet és egyben veszíthetünk is el egy pillanat alatt mindent.

Ilyenkor már nem számít a drága autó, a hatalmas terasz az újépítésű lakásunkban, a ruhákkal teli gardrób és a kezünkön lévő méregdrága gyűrű inkább már csak a fájdalmunk tárgyban való megtestesülése.

Na de szokás szerint elkalandoztam.

Szerintem csak Te tudhatod a választ! - feleltem neki. 

Tudod, ha ismerném mindkettőtöket és a történeteteket, akkor lehetne véleményem róla, lehet találnánk közösen megoldást, de ebben a helyzetben, csakis Te magad lehetsz a megoldás.

Megoldása az elengedésnek, vagy annak, hogy elmond neki, hogy mit érzel iránta.

Van egy szabály az életemben, amit eddig nagyon kevés embernek mondtam el.

Egyetlen szabály szerint élem az életem évek óta.

Minden este, minden áldott este, történjék bármi is.

Mielött lefekszem, belenézek a tükörbe és megkérdezem a szemben lévő embertől.

Micsodát? - kérdezte tőlem hatalmasra nyitott szemeit nekem szegezve.

Hogy megtettem-e mindent a mai napon a boldogságomért? 

Megéltem-e minden pillanatot?

Hogyha nem lenne holnap, elégedett lennék-e az életemmel?

Láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik, nagyon keresi a szavakat.

Néhány pillanat múlva hatalmas zokogás tört elő belőle és olyan erősen ölelt át, mintha én lennék az egész világ és neki kellene összetartania azt.

Egy pillanatig tartott az egész, egy nagyon-nagyon hosszú pillanatig. 

Már azt hittem, hogy rosszat mondtam neki, de ekkor megszólalt:

Ma elmondom neki.

Elmondom, hogy hálás vagyok az együtt töltött időért és azt is, hogy szeretem...

...Így ha ma este belenézek a tükörbe, elmondhatom a szemben álló lánynak, hogy megtettem.

Te mit fogsz mondani ma este, lefekvés elött a szemben álló embernek?

Te megtettél mindent a boldogságodért?

Te megéltél minden pillanatot?

Ha nem lenne holnap, elégedett lennél az életeddel?

Ölel Benneteket,

marek

Nem, dehogyis tüntem el.

Csak egy kicsit egyedül szerettem volna lenni, átgondolni az életemet és eltervezni a következő lépéseimet. - mondtam neki, miután felhívott, hogy hiányolja a blogjaimat.

Tudod, az utóbbi időben nagyon sokan írtak nekem, hogy nincsenek megelégedve az életükkel, nem találják a helyüket, nem igazán értékelik magukat túl sokra és kilátástalan a jövőjük.

Természetesen ezek a "beszélgetések" engem is elgondolkoztattak arról, hogy honnan és hová tartok, de most itt nem én vagyok a lényeg.

Az elmúlt két hét elvonulásának eredményeként írodik ez a mai poszt.

Te is meg tudod csinálni, hiszen nekem is sikerült.

Nekem is sikerült újra hinni önmagamban, pedig voltam már én is mind lelkileg, mind pedig anyagilag is padlón. Ezekből tanulnunk kell, hiszen, ha nem így teszünk, akkor csak saját magunknak ártunk vele és idővel a környezetünknek is. - folytattam a beszélgetést vele.

Tudod, az embereket nem az alapján kell megítélni, hogy most hol tartanak, hanem, hogy hová szeretnének eljutni. Lehet, hogy ebben a pillanatban nem az álmaid lakásában élsz és nem vagy felhőtlenül boldog, de hidd el nekem, ennek az időszaknak is jelentősége lesz az életedben.

Nem véletlenül vagyunk ezen a bolygón.

Nem azért születtél, sőt egyetlen lény sem azért született erre a világra, hogy szenvedjen, de csak abba gondolj bele egy pillanatra, hogy ha mindig, minden tökéletes lenne, akkor egy idő után nem becsülnénk meg az élet által kapott "dolgokat".

Nekem elhiheted, hiszen én voltam már nagyon boldog  és nagyon gazdag is egy pillanat alatt és ha őszinte akarok lenni, márpedig miért is nem lennék az, nem tartott egyik sem túl sokáig. 

Na de térjünk vissza Rád.

Vagy most valahol. Tartasz most valahol. Ne felejtsd el, ez az utadnak csak az egyik állomása.

Nagyon sok kaland vár még rád, nagyon sok találkozás, sok sok feladat és pillanat. 

Csak hinned kell.

Hinned kell saját Magadban.

Erősnek kell lenned.

Példát kell mutatnod, hogy másnak is sikerülhessen, hiszen valakinek Te vagy a követendő példa, még ha nem is tudsz róla.

Te vagy a néma harcos, aki mindennap felkel reggel és megvívja a saját csatáját. Lehet ez egy csendes, senki által nem látható csatatér, de lehet, hangos és sok "áldozatot" követelő összecsapás. 

Bármelyikről is legyen szó, Te csak menj előre.

Ha elesel, keljél fel és menj tovább és tovább.

Mert el fog jönni az a nap, amikor olyan erős leszel, hogy senki nem tud még csak féltérdre sem kényszeríteni.

Az lesz életed egyik legbüszkébb napja. 

És csakis Rajtad múlik. 

Csak Te érhetsz el idáig.

Menni minden egyes nap.

Felkelni minden reggel, belenézni a tükörbe és azt mondani:

HISZEK MAGAMBAN, HISZEK ABBAN, HOGY MEG TUDOM CSINÁLNI.

 Mert szerintem elérheted az álmaidat, hiszen mi másért lennél itt? 

Végezetül egy ideillő kedvencem:

"Az álmok változnak, és ha nem is sikerül a hegyet megmásznunk, még mindig elmozdíthatjuk őket." 

Észlelés c. film

Ölellek Benneteket,

marek 

Csak tartsd a tenyeredben, ahogy az utolsó korty vizet tartanád. - írtam Nektek legutóbb...

Ne nyomd össze, ne fojtsd meg, mert akkor kifolyik a kezeid közül.

Ha Neked szánták, akkor Rádtalál, Melletted marad vagy úgyis visszajön.

Ne eröltesd, hiszen akkor csak ideig óráig fog tartani és minél jobban akarod magadhoz láncolni, a másik annál jobban fog küzdeni ellene. Először akaratlanul, aztán egyre tudatosabban és ez a játszma nagyon hamar a végéhez fog érni.

Én már csak tudom, hiszen azt hittem, hogy megtaláltam, vigyáztam rá és megfojtottam úgy, hogy észre sem vettem. Megkapta azt a bizonyos arany kalitkát és már nem szólt úgyanúgy a reggeli dallam, nem ragyogott eredeti pompájában és az egyre szűkülő ketrecében nemhogy szárnyalni nem tudott, hanem teljesen magába zárkózott.

Ott abban a pillanatban, amikor eljutottunk idáig, szinte már lehetetlen lett volna újra a bizalmába férkőzni, vagy akár esélyt kapni arra, hogy szabadon repülhessen mellettem. 

Véget is ért. Haragudtam rá. Szerettem. Utáltam. Felhívtam. Nem kerestem.

Az ember akkor tudja igazán csak értékelni a "dolgait", amikor már elveszíti.

De miért kell eddig a pontig eljutni? Miért nem becsüljük meg akkor, amikor ott van? Miért nem hagyjuk meg a másiknak a neki járó önállóságot és a találkozásunkig felépített saját életét? Miért csak a szavakkal dobálózunk, ahelyett, hogy némán bizonyítanánk?

Megannyi kérdés kering minden pillanatban a fejemben és most már tudom az összesre a választ.

Tudom mikor kellett volna abbahagyni a veszekedést, tudom, hogy mikor kellett volna engednem, tudom, mikor kellett volna csendben és mindenféle dicséret nélkül a támasza lennem.

 Nekem már késő, de lehet, Te még megmentheted.

Mire vársz?

Nincsenek véletlenek. Megírtam a mai posztomat, átolvastam, elkészültem, már csak a mentés gomb megnyomása volt a feladat és rányomtam a bezárás gombra. Még jó, hogy ez a poszt a motivációról szól. 

Valahogy így szólt az el nem mentett történetem:

Nekem semmi sem sikerül, úgy érzem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, arra sincs időm, hogy elmenjenk edzeni, nemhogy egy kicsit kikapcsolódjak és már legalább 3 hónapja sehol sem voltam. Arról ne is beszéljek, hogy nem szeretem a munkámat és még egy normális pasit sem találok magamnak. - zúdította rám köszönés helyett, miközben beszállt tegnap délután a kocsimba.

Ki ez az idegen és hová tünt az a lány, aki életem része volt, mindig mosolygott, voltak céljai és csak úgy habzsolta az életet? - gondoltam magamban.

Na de kezdjük inkább egy klasszikus idézettel ezt a reggelt:

"Always, always, always believe in yourself, because if you don't, then who will, sweetie?" Marilyn Monroe

Sajnos nap mint nap találkozom hasonló beszélgetésekkel és hiába a pozitiv gondolatsor, hiába a néhány órányi feltöltés, ezek csak ideig óráig adnak erőt bárkinek is.

Csakis Te lehetsz a saját sorsod kovácsa.

Nem léteznek már mesék és felesleges várni a sült galambot.

Ébredjél már fel, csakis TE tehetsz a boldogságodért, a jövődért és ahhoz, hogy feljebb jussál a ranglétrán. 

Muszáj hinni Magadban, különben senki sem fog. Igenis példát kell mutatnod, benned van az erő, igen, tudom, lehet, hogy már pirosan villog az energiaszinted, de akkor is szedd végre össze magadat és menjél előre.

Most fogjál egy tollat és egy papírt. 

MOST !!!

Ne olvasd tovább amíg ezt nem tetted meg. Hogyhogy nincsen papírod? Engem nem érdekel, akkor menjél a hűtőhöz, vagy a fürdőszobába és írd fel a tükörre! 

Legalább látni fogod fogmosás közben, nézheted, miközben a konyhában vagy, vagy írd a bejárati ajtóra, hogy minden egyes nap elindulás elött lásd.

Hogyhogy mit? Van már tollad?

AZ ÁLMAIDAT, A CÉLJAIDAT, AZOKAT A DOLGOKAT, AMIK BOLDOGGÁ TESZNEK, AMIKÉRT FELKELSZ MINDEN EGYES NAP. 

Ezekért csakis Te magad vagy a felelős. 

Csináld meg, írd fel kérlek, majd írd le, hogy ezeket hogyan tudod elérni és minden egyes nap olvasd el és tegyél érte.

Szerinted én viccből írom ezeket?

Azért kelek fel az egyetlen nyugodt napomon reggel, hogy magamat szórakoztassam?

Nem, azért teszem, hogy jobb legyen és ha már egy ember megcsinálja, megérte. 

Tudom, hogy a lelked simogatását várod Tőlem, de egy "barát" feladata, hogy a jót és a rosszat is megmondja.

A következő posztom biztosan szeretni fog Téged, ahogy eddig is és lehet, hogy most nem érzed és csodálkozol, de ebben a posztban több szeretet van, mint gondolnád.

Bárcsak nekem mondta volna valaki, bárcsak engem pofoztak volna fel virtuálisan. 

Lehet már máshol tartanék, de ott, ahol most tartok, már azért sokat tettem és senki sem fog megállítani az álmaim elérésében.

Én ott vagyok Veled, akkor is ha nem látsz és fogom a kezed...

FIGYELSZ TE RÁM?

Nem látom, hogy tele lenne firkálva a falad, a hűtőd, a tükröd vagy a tenyered. 

Mire vársz?

Csináld már.

Csináld végre, hogy példát mutass nekem és hogy büszke lehessek Rád.

Hogy büszke lehessen Rád egy ember a tömegből.

Ma reggel egy lány megkérdezte tőlem a sorban, miközben vártam a szokásos kávémat, hogy miért blogolok.

A válaszom nagyon egyszerű volt:

"Néha pedig csak segítenünk kell másoknak megmutatni, hogy már régen megtalálták a boldogságot." 

Legyen szép napotok és ma mutassátok meg Ti is valakinek...

Szerintem. 

:)

Elment. - szakította meg tegnap este a csendet a teraszomon, pedig még a bort sem bontottam ki.

Csak úgy ömlött belőle a fájdalom, a keserűség, miközben szépen lassan tekertem be a dugúhúzót a parafába.

Elmondta, hogy mennyit veszekedtek az utóbbi időben, hogy egyre többet voltak külön és csendben megjegyezte, hogy meg kellett volna hagynia teljes ragyogásában. 

Kristálytisztán emlékszem arra a tavaszi beszélgetésünkre, ahol azt mondta, hogy hiába van aranykalitkában az "Ő kis madara" és mindig nyitva van az ajtó, mégsem becsüli meg azt, amit biztosít számára.

Az akkori beszélgetésünket azzal a gondolattal zártam, hogy szerintem ott van elrontva a történetük, hogy van kalitka, ami bár lehet aranyból, vagy a világ legdrágább anyagából, mégiscsak a fogság jelképe.

Még mindig emlékszem az arcára, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mennyivel többet érne Számodra, ha egy szabad madár, saját akaratából szállna le a teraszodra és képezné életed részét?  

Csak nézett, majd szó nélkül ment el a sarokig és fordult be mindenféle köszönés nélkül.

Meg kellett volna fogadnom a tanácsodat- mondta az első korty bor után.

Bár elöbb hagytam volna neki időt, bárcsak többet lettem volna vele, amíg csak lehetett... - kesergett csendben.

Tudod, ha igazán szereted, még mindig tehetsz érte valamit! - válaszoltam.

Mit? - nézett rám kérdőn.

Becsüld meg az együtt töltött pillanatokat és hagyd elmenni. Tudom, hogy fájni fog, de ha igazán szereted, akkor add vissza a szabadságát és, hogy újra ragyoghasson.

Biztosan fájni fog, de egyszer újra majd mosolyogni fogsz, mert megtörtént, mert bátran elengedted és talán, ha egy szép napon évek múlva találkoztok, lehet, hogy meg fogja köszönni Neked és minden a helyére kerül. 

De addig is gyakran jusson eszedbe az egyik kedvenc idézetem:

„Ti a pillanatokkal törödjetek, 
az órák majd törödnek magukkal.”  Buddha

Ha jól emlékszem az üveg bor szép lassan, szavak nélkül elfogyott...

Hogy érted azt, hogy nem bízol benne? - kérdeztem tőle a mai ebédnél.

Eljár a barátaival, nagyon sokat dolgozik mostanában és szombaton is külön aludtunk. - válaszolta.

Láttam már a szemén, hogy arra vár, hogy megerősítsem a gondolatát, de ehelyett megfordítottam a helyzetet. 

Szerintem TE csak magadban nem bízol.

Tudod, az ember maga a bizalom, ha teljesnek érzi magát és biztos a helyében, akkor igazán élhet és soha nem sérülhet. Abban a pillanatban, ahogy a másik kezébe adja a szívét és teljes mértékben függ a másiktól, már csak a másik hangulatától, jóindulatától, vagy hozzáállásától függően történnek a dolgok.

Mondanám, hogy ez az egyik legnagyobb bátorság, hogy a testünkön kívűl hordjuk a szívünket, de így lehetünk talán a legboldogabbak és mivel az éremnek két oldala van, így válhatunk a legsebezhetőbbé egyúttal.

Szóval, szerintem nézz a tükörbe, gondold át, hogy ki vagy Te ebben a kapcsolatban, hiszen valamiért már megbíztál benne és neki adtad a szívedet.

És, ha egyszer vége lesz, akkor is azt mondhasd magadnak, hogy Te megélted a pillanatokat és csak több lettél tőle.

"Az ember könnyen sírva fakadhat, ha engedte magát megszelíditeni." Antoine, de Saint-Exupéry

"Nem értelek! " - mondtam neki ma reggel, miután összefutottunk és elmondta 2 percben, hogy mennyi problémája van az életben, nem szereti a munkáját, állandó rohanás az élete, az edzések alatt is rezeg a mobilja a zsebében, ráadásul így 30 és 40 között már egy két ránca is van. 

És mit szeretsz az életedben? - döftem bele kérdésemet egyenesen a szívébe.

Éreztem, hogy messzire mentem, teljesen lefagyott, de ekkor folytattam tovább:

Jól gondolom, hogy a szerelmed mellett ébredtél ma reggel? 

Teljesen véletlenül nem te készítetted el a kislányodnak a reggelit és kísértétek el együtt az iskoláig?

Talán rosszul láttam hétvégén azt a képet, ahol a szüleiddel ebédeltetek együtt és az édesapád ölében ült az unokája?

Valahol eme mondatom környékén jelent meg az első könnycsepp a szeme sarkában...

Szerintem már nem bánta, hogy nemsokára beér a munkahelyére, már várta, hogy végigrohanja a napot és, hogy a mobilja rezegjen edzés közben a zsebében. 

Könnyes szemmel csak rám mosolygott, megölelt és mindenki folytatta tovább útját ezen a szürke hajnalon.

" A boldogság ott van, ahol megtaláljuk, nem pedig ahol keressük." John Kay

"Néha pedig csak segítenünk kell másoknak megmutatni, hogy már régen megtalálták ." Marek 

Lehet, hogy most egyedül vagy, de csak azért, mert Ő is. 

Hogyhogy nem érted?

Azért találkoztunk és voltunk együtt eddig másokkal, hogy tanuljunk belőlük. Hiszen ha ott lesz az igazi, azt tényleg tudni és érezni fogjátok. Hogy honnan tudom? Mert én is már hittem azt, hogy végre megtaláltam, de eddig sosem működött igazán. Persze, voltak pillanatok, érzések, nagy vitatkozások, de elváltak útjaink. És ez így van rendjén, hiszen tanulnunk kell saját és a közös hibáinkból. Azt is tudom, hogy fájt és még talán most is fáj ott legbelül, ahol senki sem érezheti rajtunk kívül.

Hallom, ahogy mondjátok, hogy úgysem fog jönni, vagy már mennyi ideje vagyok egyedül és lassan a remény halovány fénye is elhalványul. Egészen addig van esély, amíg akár csak pislákol az a kis láng. 

Nem érted, hogyan lehetek ilyen pozitív? 

Miért ne lennék az?

Meg kell becsülnünk mindent, amit kaptunk az utunk során és átélhettünk velük. 

Mert amikor eljön az ideje, tudni fogjuk, hogy mikre vagyunk képesek, mire hogyan reagálunk és sokkal elfogadóbbak és odaadóbbak leszünk vele.

És azzal sincs baj, hogy most még csak úgy hívhatjuk, hogy vele, mert nem kell, hogy tudjuk ki is Ő valójában.

Mert majd akkor és ott találkozunk vele, amikor itt lesz az ideje.

Addig felnövünk hozzá.