Csak tartsd a tenyeredben, ahogy az utolsó korty vizet tartanád. - írtam Nektek legutóbb...

Ne nyomd össze, ne fojtsd meg, mert akkor kifolyik a kezeid közül.

Ha Neked szánták, akkor Rádtalál, Melletted marad vagy úgyis visszajön.

Ne eröltesd, hiszen akkor csak ideig óráig fog tartani és minél jobban akarod magadhoz láncolni, a másik annál jobban fog küzdeni ellene. Először akaratlanul, aztán egyre tudatosabban és ez a játszma nagyon hamar a végéhez fog érni.

Én már csak tudom, hiszen azt hittem, hogy megtaláltam, vigyáztam rá és megfojtottam úgy, hogy észre sem vettem. Megkapta azt a bizonyos arany kalitkát és már nem szólt úgyanúgy a reggeli dallam, nem ragyogott eredeti pompájában és az egyre szűkülő ketrecében nemhogy szárnyalni nem tudott, hanem teljesen magába zárkózott.

Ott abban a pillanatban, amikor eljutottunk idáig, szinte már lehetetlen lett volna újra a bizalmába férkőzni, vagy akár esélyt kapni arra, hogy szabadon repülhessen mellettem. 

Véget is ért. Haragudtam rá. Szerettem. Utáltam. Felhívtam. Nem kerestem.

Az ember akkor tudja igazán csak értékelni a "dolgait", amikor már elveszíti.

De miért kell eddig a pontig eljutni? Miért nem becsüljük meg akkor, amikor ott van? Miért nem hagyjuk meg a másiknak a neki járó önállóságot és a találkozásunkig felépített saját életét? Miért csak a szavakkal dobálózunk, ahelyett, hogy némán bizonyítanánk?

Megannyi kérdés kering minden pillanatban a fejemben és most már tudom az összesre a választ.

Tudom mikor kellett volna abbahagyni a veszekedést, tudom, hogy mikor kellett volna engednem, tudom, mikor kellett volna csendben és mindenféle dicséret nélkül a támasza lennem.

 Nekem már késő, de lehet, Te még megmentheted.

Mire vársz?